Nagyszülők egymásközt – A zebra és a zsiráf

A babaruhák előtt állva szomorúan konstatálom, hogy ami nekem tetszik az nincs Botond méretében, miközben nagypapa közelít 2 kis ruhácskával.
Ezeket vesszük meg közli, majd ezzel a lendülettel bele is teszi a kosárba. Ezeket? -képedek el.

Igen, válaszolja zebrának és zsiráfnak fogjuk öltöztetni.

Bóklászok a polcok között, próbálok valami alternatívát mutatni neki, de nem találok semmit, ami nekem igazán tetszene.
Amit ő választott azt meg nehezen tudom elfogadni.

Kis sapka is van hozzá, örvendezik.

Látom rajta kizárt dolog, hogy le tudjam beszélni, így kezdem trenírozni magam, hogy el tudjam fogadni. Lelki szemeim előtt már látom a szülők döbbenetét, hogy az amúgy jó ízléssel megáldott nagyszülők ezt a két ruhácskát bírták kiválasztani az unokájuknak. Hangot is adok kételyeimnek, de a nagypapa szerint ez a tökéletes választás és a szülők is örülni fognak.

Legnagyobb döbbenetemre a szülők valóban örülnek, szerintük nagyon aranyos ruhácskák és alig várják, hogy fotók is készüljenek.

  

Botondot majd pár év múlva megkérdezzük, mit szól ezekhez a szettekhez :)

Nagyszülők egymás közt - Derült égből nagyik…

A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet, abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty érkezésére.

Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.

Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött, ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt, érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.

Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.

Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.

Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!

Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat, kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis családdal.

Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.