2016. július 27., szerda

Túl az első műtéten – 3. rész

Hát, eljött a nagy nap! Reggel 6-kor, az utolsó pillanatban keltettük kislányunkat, nehogy eszébe jusson enni vagy inni.

Negyed hétkor indultunk a kórházba.

Mentünk lefele a lépcsőn, a gyerek persze nem engedte, hogy megfogjam a kezét, már pont mondani akartam, hogy lassan, odafigyelj, amikor félrelépett, és előre arccal leesett három fokot.
Felkaptam, persze ordított, elharapta a száját, dőlt belőle a vér, jól fel is dagadt és megütötte a fogát. Gondoltam is magamban, na tuti, hogy emiatt nem fogják megműteni.
A kocsiban, az ölemben megnyugodott.
Odaértünk a kórházba, jelentkeztünk a betegfelvételen, majd felmentünk az osztályra. Ott a folyosón vártunk, míg az előző beteg elhagyta a szobánkat. Magán szobát kértünk, úgy gondoltuk, ez a megoldás mindenkinek sokkal jobb lesz. A szobában két ágy volt, tv a közszolgálati adókkal, éjjeli és ruhás szekrény, mosdó.

Jött a nővérke, kb. negyed kilenckor, 

hozta a bódító löttyöt, amit kis szörpibe kellett belekeverni, de a gyerek még az édes szörppel sem itta meg! Nővérke elment bódító kúpért, közben én beledugtam a nyelvem az „ innibe”, hát nem csodálkozom, hogy nem itta meg, mert még szörppel is olyan keserű volt, mint az epe! Kúpot benyomta, majd elment.
Két perc múlva a gyerek mozgása már bizonytalan volt, úgyhogy ölbe vettük.
Újabb két perc múlva már úgy nézett ki szegénykém, mint aki kábítószerezett, csak vigyorgott, a szemei üvegesek voltak, összeakadtak a szavak, el volt ernyedve.
Kicsit mosolyogtunk rajta, utána elsírtam magam, mert szörnyű érzés és látvány volt!
Fél kilenc után valamivel jött a műtős fiú, de végül apa vitte ölbe a műtőig a kiscsajt. Ott átvette a műtős fiú, adtunk neki puszit, majd bevitték a műtőbe, én pedig csak sírtam, sírtam.
Ekkor volt 8 óra 40 perc. A doktornő azt mondta, mindennel együtt 40 perc a műtét.
Vánszorogtak a percek, 

alig vártam a 9 óra 20 percet. És el is érkezett, de a gyerek sehol. 25-kor se, 30-kor se. 35-kor szólt ki a doktornő, hogy minden rendben, csak kicsit nehezebben ébred. Az orrmandulája nem volt extrém nagy, a füle viszont nagyon csúnya volt. 40-kor kihozták a műtőből, szegénykém csak ordított. Bementünk a szobába, az ölembe adták, nyugtattam, mert csak sírt és sírt, és olyan furcsán vette a levegőt, gondolom az altatás alatti lélegeztetés vagy intubálás miatt. Elég hamar, 10 perc alatt megnyugodott és vissza is aludt. Egy óra múlva ki kellett mennem a mosdóba, átadtam az apukájának, persze felébredt és amíg vissza nem értem, ordított. Aztán az ölembe visszaaludt. Ez kb 2 óráig tartott. Utána már ihatott egy kis teát. Miután teljesen magához tért, az volt az első dolga, hogy bár nem direkt, de kitépte a kezéből a kanült. Hála Istennek, nem tettek bele másikat!
Ezután hamar visszatért a lendülete, mehettünk sétálni (persze úgy kellett visszafogni, hogy ne rohanjon), később ehetett fagyit, joghurtot. 
Így telt el a műtét napja.
Az éjszaka nagyon nyűgösen telt, sokszor felsírt álmában és nagyon nyugtalan volt. Reggel pedig megkaptuk a zárójelentést és mehettünk haza. 
Túl vagyunk rajta és nem is volt olyan nehéz, mint gondoltuk, de azért remélem nem kell többet ilyen tortúrának kitenni. 



2016. július 13., szerda

Túl az első műtéten – 2. rész

Ott tartottunk, hogy hétfő, labor, aneszteziológus, EKG. Reggel háromnegyed nyolcra már az osztályon voltunk. Jelentkeztünk az osztályos főnővérnél, odaadtuk a vizeletet, ő pedig először is elküldött EKG-ra.
Lementünk három emeletet, vártunk kb. 5 percet.

Ez volt az első olyan öt perc, amikor leizzadtunk,

hiszen a mi gyerekünk nem ismeri a türelem fogalmát. Rohangált fel-le a folyosón, mindenhova felmászott, olyan igazi kis hiperaktív volt (még a szokásosnál is fokozottabban! ). Behívtak az EKG-ra, ami felnőtt EKG volt, így a tappancsok állandóan leestek, hol az egyik, hol a másik.
Egy percre mozdulatlanul kellett volna lennie a leányzónak, persze ez sem ment, hol a kezét emelte fel, hol a fejét…., így a vizsgálat az átlagnál hosszabb volt, és szerintünk így sem tökéletes, de már az EKG-s is úgy volt vele, jó lesz az, csak menjünk már.

Itt izzadtunk le másodszor!

Ezután visszamentünk az osztályra, jöhetett a vérvétel – 4 cső vért vettek le szegénykémtől, jól megforgatták benne a tűt, mert nem igazán akart jönni a vére

– harmadik leizzadás.

Ezután annyira elfáradt a nagy ordításban, hogy legalább nem kellett utána rohanni, apa ölbe vitte át az aneszteziológushoz, a konzultációra. Ott leültünk, kapott enni-inni (eddig éhgyomorra volt), 20 percig minden rendben volt.
Aztán elmúlt a vérvétel okozta sokk, jól is lakott, erőre kapott és jöhetett az újabb rohangálás! Összesen 40 percet vártunk, mire behívott az aneszteziológus doktornő. Ott kb. negyed órát voltunk, a doktornő kérdezett az eddigi 3 éves életéről, én válaszoltam, utána elmondta az instrukciókat, mit és meddig ehet, mibe öltöztessük a műtéthez, ő lesz az első, akit műtenek – hála Istennek, és hogy kicsit komplikáltabb lesz az ő altatása, mivel koraszülött volt és lélegeztető gépen volt egy napig, ezáltal a gégéje kicsit szűkebb.
Elmondta, hogy műtét után mire számítsunk – a gyerekek ilyenkor csípnek, rúgnak, harapnak, ordítanak kb. 2 órán keresztül, mikor ehet-ihat először…
Végeztünk, mehetünk haza, rápihenni a következő nagy napra, a műtétre.
Három gyermekes anyuka és apuka vagyunk, de számunkra is új történés ez, hiszen még egyik gyermekünket sem műtötték, nem tudtuk mire is számítsunk!
Azért hazafele, a kocsiban megállapítottuk, nem lesz egyszerű menet!

Párszor még leizzadunk?





2016. július 4., hétfő

Fociláz – naná, hogy minket is elért

Nem vagyunk nagy focirajongók, de az EB és VB majdnem minden meccsét mindig nézzük, szurkolunk, sörözünk, nasizunk…, valahogy megvan a hangulata ennek!

2016 június 10-én elkezdődött a foci EB.

Néztük is a meccseket, a három, a hat és a kilenc órait is. Elsőszülöttünk belelépett abba a korba, amikor már ő is szívesen nézi, pláne, hogy az oviban ő is járt ovi focira!
Már az első meccs után értette a szöglet, a szabadrúgás, a tizenegyes fogalmát, a középkezdést és mindent, amit apukájával elmagyaráztunk neki. Egyedül a les volt az, amihez kellett pár nap, mire megértette.
Gondolom azért értett meg mindent ilyen gyorsan, mert fiú lévén ez kódolva van a génjeibe!
Aztán eljött a várva várt nap, a magyar válogatott első EB meccse Ausztria ellen. Bevallom töredelmesen, apával nem fűztünk nagy reményeket ehhez a meccshez (ezúton kérek elnézést kis országunk válogatottjától!!! ),  de a gyereknek csak annyit mondtunk: „Kisfiam, lehet, hogy a magyarok fognak veszteni, de nem baj, mert már az is nagy szó, hogy kijutottunk” !


Azért szurkoló magyarok lévén kifestettem a gyerek arcát piros-fehér-zöldre és adtam neki egy magyar zászlót!
Tudjuk, hogy őrületes volt a magyar csapat menetelése és bár gyermekünk sírt, amikor kiestünk, sikerült megvigasztalnunk azzal, hogy ősszel lehet nekik újra szurkolni a VB selejtezőkön.
Minden meccs után telefonon konzultált nagypapájával, kielemezték a látottakat és megbeszélték, hogy a semleges meccseknél ki, kinek drukkol majd.


Az EB-t továbbra is nézzük, csak most már takarékon, nem ordítva, nem örömtáncot lejtve, hanem amolyan csendesen!