2016. április 29., péntek

Itthon három gyerekkel

Amikor hazajöttünk a kórházból, letettük újszülöttünket hordozóstul a kanapéra. A nagy megnézte, nagyon tetszett neki, aztán azzal a lendülettel felment a szobájába játszani. Kb. negyed óránként járt le érdeklődni, hogy mikor ébred már fel az öccse.
A leányzó, aki még három éves sincs, leült mellé az ágyra és fél órán keresztül csak bámulta. Amikor a baba megmozdult, meglepődött, és mosolyra húzódott a szája - nagyon cuki volt, ahogy felfogta,

ez bizony nem játék baba!

A következő két napban volt segítség reggel, nem is tudtam volna a két nagyobbat bölcsibe, oviba vinni, hiszen még fájdalmaim voltak.
Eljött a bűvös hétvége – két nap egyedül a három gyerekkel. Hála Istennek szombat reggelre már alig éreztem valamit a vágás ejtette sebemből, tehát legalább azzal nem kellett foglalkoznom, és ahhoz képest, hogy sokkal rosszabbra gondoltam, elég zökkenőmentes volt ez a két nap. A két nagy hozta a megszokott formáját, hiszen amúgy sem egyszerű esetek – de legalább nem volt rosszabb a szokásosnál. Persze ehhez a kicsi is kellett, ugyanis ő egy angyal.

Eszik, alszik, egy hangja sincs.

És még ha éhes is, azt is képes türelemmel és egy cumi segítségével kivárni, míg megkapja a jól megérdemelt tejecskét! Ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, úgyhogy az első pár napban nagyon furi volt és a légzésfigyelő ellenére többször megnéztem, minden rendben van-e vele!
Szóval a két nagy szinte észre sem vette, hogy lett még egy testvérük! Persze szoptatásnál, pelenkázásnál, fürdetésnél ott sündörögnek körülöttünk, minden érdekli őket, mindenben segíteni akarnak. A kiscsaj mindig nagyon kétségbe esik, ha meglátja, hogy öccse kiköpte a cumit, kiabálva jön szólni, hogy : „anya, tumi!” , a nagy nem is szól, egyszerűen visszatolja a szájába! Szóval szeretik a kistestvérüket és bár a középsőn vélünk felfedezni némi féltékenységet (mostanában előszeretettel hangoztatja, hogy: enyém anya, enyém apa) , nem olyan súlyos, mint ahogy habitusából fakadóan gondoltuk! A nagynak pedig ez már hazai pálya, hiszen neki már volt egy kis testvére és a féltékenységnek ott sem, itt sem volt még híre sem nála!


És, hogy a pár bloggal ezelőtti kérdésemre is választ adjak,


miszerint vajon melyik testvérére fog jobban hasonlítani legkisebb porontyunk – amikor megszületett, egy az egyben a bátyjára hasonlított, aztán pár nap múlva már a nővérét láttam benne, és most is egyik nap inkább az egyikre, másik nap inkább a másikra. Úgyhogy szerintem mind a kettő vonásaiból lesz benne, de egy biztos, gyönyörű, formás, nagyon jól sikerült gyermek! :)




2016. április 20., szerda

Érkezik a harmadik baba - Szülés történet 2. rész

Ott tartottunk, hogy a császár mellett döntöttem!
Jött az aneszteziológus, egy nagyon fiatal és nagyon kedves nő. Próbáltam meggyőzni, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha elaltatna, hiszen az előző császárnál 8x szúrtak gerincbe és mivel az utolsó se volt tökéletes, végül a baba kiemelése után mégiscsak elaltattak!
Ő pedig próbált meggyőzni, hogy az altatás senkinek sem jó és ő nem fog nyolcszor szúrni, higgyem el, előbb sikerülni fog! Kénytelen voltam ebbe is beletörődni, de azért egyezkedtem vele, hogy ha már nincs altatás, legalább nevető gáz legyen! A szülésznő befáslizta a lábamat, jött a műtős srác, felrakott a tologatós ágyra, betolt a műtőbe és átrakott a műtő ágyra. Az anesztes elmondta, hogyan tartsam magam, majd megkaptam az első érzéstelenítő szurit, majd a spinális érzéstelenítőt. Lefektettek az ágyra és már el is kezdtem érezni a lábamban a zsibbadást, melegséget. Pár perc múlva már azt sem éreztem, hogy vannak lábaim. Ok, tehát a drága doktornő betartotta az ígéretét és már az első sikerült neki!
Jött a dokim és jött egy doktornő is, majd elkezdték a műtétet, én pedig kaptam a „nevető gázt”, amitől nevetni éppen nem nevettem, viszont hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam.

Fájdalmat nem éreztem, kellemetlenségeket igen.

Néha olyan érzésem volt, mintha a gyomromat a mellkasomba tolták volna, vagy gyomorszájon vágtak volna és ettől nem  kapnék levegőt, néha olyan volt, mintha rángatnának… Mindeközben az anesztes és az ő aszisztense próbáltak lekötni, beszélgettek velem, kérdezgettek. Azért néha én is közbeszúrtam egy-egy kérdést, pl.: lehet már látni a babából valamit, minden rendben van…?  Aztán kiemelték azt a kis emberpalántát, akit már olyan régen vártam, és akire olyan nagyon kíváncsi voltam! A szülésznő megmutatta egy pillanatra, és kiment vele a műtőből.
Az az egy pillanat is elég volt arra, hogy megállapítsam, úgy néz ki, mint az első szülöttem, az ő bátyja.



És csak sírtam, sírtam, persze a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől, hogy minden rendben van! Rajtam még dolgoztak a dokik, ami nagyon hosszú időnek tűnt, pedig kb. fél óra volt. Közben már felöltöztetve és ellátva visszahozták az én kicsikémet, és kb. két percre az arcomhoz érintették az arcát, én pedig csak pusziltam és pusziltam. Nem sírt, sőt, mintha érezte volna, hogy ki az aki puszilgatja, egyáltalán nem vette zaklatásnak!

Csodálatos volt!

Aztán sikeresen befejezték a műtétet, kitoltak a kórterembe, ekkor délelőtt 11 óra volt. Délután négyig nem ehettem, nem mozoghattam, még a fejemet sem volt szabad felemelni. Nővérke jött egy párszor, hol méhösszehúzó injekciót kaptam, hol véralvadásgátlót, hol a lefolyt infúziótól szabadított meg, de kedvesnek nem mondható stílusban! Három óra fele éreztem először az egyik lábam, fél négy fele a másikat. Négy órakor megettem egy szendvicset, majd megpróbáltam felkelni, ami a fájdalmak mellett nagyjából tíz percig tartott. Kicsoszogtam a folyosóra, meglátta a nővérke és közölte, ha így felkeltem, akkor megszabadít a katétertől is és a tűtől is. Ennél nagyobb öröm akkor nem is érhetett volna!
Túl voltam a műtéten, és bár nagy fájdalmak kísérték, és a kisbabámat aznap megfogni sem tudtam, de ott volt mellettem, és már csak a regenerálódásra kellett koncentrálni!
És tudtam, valamin túl vagyok, de a java még csak most fog kezdődni – otthon, három gyerkőccel! :)


2016. április 13., szerda

Érkezik a harmadik baba - Szülés történet 1. rész

A kiírt időpont: április 4.
A március 21.-ei vizsgálat alapján (elöregedett méhlepény, nem megfelelő áramlás…) a Doktor úr úgy döntött, pénteken menjek be a kórházba, egy jó kis szülés indításra!

Húúú, a víz levert, mert ez olyan volt, mint egy programozott császár!

Jut eszembe, császár – az első gyermekemet természetesen hoztam világra, a másodiknál császárra volt szükség. Volt viszonyítási alapom és számomra a természetes szülés sokkal szebb, sokkal kevésbé fájdalmas, sokkal könnyebb, éppen ezért most is erre készültünk a dokimmal egyetértésben! Azért csütörtökön még NST-re kellett mennem a rendelőbe, ahol előttem egy vajúdó kismama volt. NST után bementünk az orvoshoz, aki közölte, hogy MOST menjek be a kórházba, ne reggel (persze azt nem tette hozzá, hogy úgy is be kell mennie neki is most, hiszen van egy szülése, gondolta, vagy legalábbis bízott benne, kettőt lezavar egy éjszaka alatt). Délután 5 óra volt. Egyből átfutott a fejemen, hogy ok, a férjem és az anyám velem lesz a kórházban, apám külföldön dolgozik, és bár már úton van hazafele, de ki tudja, mikor ér haza, akkor ki lesz a másik két gyerkőccel?

Hazaérkezésünk után izzott a telefon a kezünk alatt!

Pár telefon után sikerült elintézni, a barátnőm vigyáz rájuk 3 órát, utána egy baráti házaspár váltja őt! (Halkan jegyzem meg, az első telefonok családon belül zajlottak – milyen jó, ha az ember így számíthat a tágabb családjára :( !!!) 6 órakor elindultunk a kórházba! Fél hétkor megkaptam a tűt a karomba, rögtön levert a víz, az ájulás szélére kerültem! Láb felemel, homlokra vizes ruha – ez segített, észhez tértem ! Antibiotikumot kellett kapnom négy óránként, a második után, este 11 órakor elkezdtem kapni az oxitocin infúziót, rám kötötték az NST gépet, innentől ágyhoz voltam kötve. 

Férjem az egyik kis széken, anyukám a másik kis széken kínlódja végig az éjszakát, én az ágyon.

Teltek az órák, persze ólom lábakon, viszont a fájások nem voltak elég erősek – NST szerint sem, érzetre sem! Reggel fél 6-kor burokrepesztés, de a fájások még ezután sem erősödtek. Háromnegyed kilenckor bejött a doktor úr és közölte, rám van bízva a döntést, mert várhatunk még, hátha beindulnak a fájások, vagy császár. Kiment a szülőszobából, én pedig elkezdtem zokogni, mert éreztem, itt már nincs mire várni!

Minden természetes szüléssel kapcsolatos elképzelésem egy perc alatt a semmibe veszett!

Amikor visszajött, mondtam neki, hogy indulhatunk a műtőbe…

Folyt. köv.

én fogok érkezni