2015. október 26., hétfő

Iskolaválasztás – létezik jó döntés?

Elsőszülöttem januárban betölti a hatodik életévét, tehát belép a tanköteles korba. Az óvónénikkel egyetértésben iskolaérettnek tituláltuk, képességei alapján mindenképpen. Magatartásilag fiú lévén van még mit fejlődnie, de erre van még 10 hónap, és a dolog nem lehetetlen.

Szóval iskolaválasztás!

Ennek megsegítése képpen vannak szempontok, amiket figyelembe vehetek, de még így is nehéz a döntés, mert olyan iskola nincs, ami minden igénynek megfelelne, szóval sorrendet kell felállítani. Igen ám, de ami nálam fontosságilag az első helyen áll, az a gyerekemnél is a legfontosabb lesz? 

Mert bár ismerem a gyerekemet, de ez egy új helyzet!

Egy olyan helyzet, amivel mi ketten, így együtt még nem találkoztunk, és van elképzelésem, hogyan fog reagálni rá, de a gyerekek képesek arra, hogy 100%-osan rácáfoljanak arra, amit mi, szülők kigondoltunk!


 Sokszor hallani tapasztaltabb anyukák körében, hogy ne iskolát válasszunk, hanem tanító nénit. Ezzel csak az a bibi, hogy jó esetben, ötödikben már más fogja tanítani gyermekünket – rosszabb esetben, ki tudja mikortól, hiszen a tanító nénivel is történhet bármi, például dönthet bármikor úgy, hogy családot alapít! De oké, történetesen tegyük fel, hogy egy tanító néni viszi végig őt 4 éven keresztül. Itt jön a következő kérdés: Az iskola mennyire használja ki a gyerekek leterhelhetőségét? Mert hiába jó a tanító néni, ha annyi tanulni való van, hogy a tanulás és a heti két óra úszás (márpedig a sport kell!) mellett a gyereknek nincs ideje napi fél óra játékra – 6-7 évesen (hát ők még gyerekek, muszáj még játszaniuk!!!) ! De persze ne legyen túl laza se az iskola, hiszen akkor a későbbiekben nem fogja bírni az iramot! Itt is nézzük az optimális esetet, sikerül egy arany középutat követő iskolát választani! Nálam ez azt jelentené, hogy elsőben még mindenképpen „játékosan” folyik a tanítás, és csínján bánnak a házi feladattal. Másodiktól már jobban terhelik őket, és így tovább…, a fokozatosság elvét követve, hogy a gyereknek legyen ideje asszimilálódni! Aha, jó, akkor az osztály milyen tagozatos legyen? Zene, sport, matek, nyelv, vagy milyen? Az én gyerekem egy nagyon nyitott gyermek, minden érdekli.

Hogyan válasszam ki, melyik lenne jó számára hosszú távon?

Itt nem kérdés, hogy bökünk egyet, vagy bejön, vagy nem!
És akkor, sikerült iskolát, tanító nénit, tagozatot választani. Ezzel csak az a probléma, hogy az iskola nem körzetes, tehát egyáltalán nem biztos, hogy felveszik a kis drágámat. És ha fel is veszik, akkor is a nem körzetes gyerekeket csak egy bizonyos tagozatos osztályba veszik fel.
Szóval én hiába próbálom megtalálni gyermekem számára a legoptimálisabb iskolát, nem csak rajtam múlik!

2015. október 14., szerda

Harmadik gyerek – legyen vagy ne legyen?



... ez itt a kérdés!


10 éve, kapcsolatunk elején, amikor tervezgettük közös jövőnket, határozott elképzelésünk volt arról, hogy három gyermeket szeretnénk. Teltek az évek, házasság, ház vásárlás – ahol két gyerekszoba kapott helyet a hálószoba mellett - , két sikertelen terhesség. Végül 2010. januárjában megszületett az én gyönyörű kisfiam!

Csodálatos 9 hónap

és viszonylag gyors és szintén csodálatos szülés után jöttek a mindennapok. Engem elkerült a szülés utáni depresszió, a férjem tökéletesen végezte apai teendőit, minden olyan éteri volt, mintha nem is ezen a földön élnék. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: „Megérdemlem én ezt a boldogságot?”

Kérdés nem volt, hogy jöhet a második baba. Kisfiam ekkor 2 és fél éves volt. 4 hónap próbálkozás után meg is fogant a kistesó.

És itt borult minden olyan érzés, amit előzőleg a terhesség köré szőttem!

Már a 13. héten elkezdődtek a problémák, amikor is vastag nyakiredőt mértek a babánál, ezért elküldtek méhlepény mintavételre, a Down-szindróma kizárása végett.
Ok, ezen túl voltunk, már csak az eredményre kellett várni, egy hetet. És megjött az eredmény, ami negatív volt minden olyan kromoszóma rendellenességre, amit vizsgálni tudtak. Itt már a nemét is megtudtuk, kislány. Ezután elküldtek magzati szív ultrahangra, mondván biztos ott lesz valami probléma, azért mértek vastag nyakiredőt. El is mentünk, ahol a főorvos asszony azt mondta, van egy pici lyuk a szívén (VSD gyanú), ami a szülésig vagy utána még össze is nőhet,  ha nem, akkor 2-3 évesen megműtik, de ettől teljes életet élhet a gyermek.
Nyilván nem örültünk, de megnyugodtunk. Aztán 34 hetesen arra lettem figyelmes, hogy bármit csinálok, nem mozog a baba. 4 napig küldözgettek a kórházba be s haza. Volt, hogy délután kettőkor úgy küldtek el, hogy menjek haza, egyek sok csokit, attól biztos el fog kezdeni mozogni, majd 6-ra menjek vissza.

Éreztem, hogy ez nem lesz elég, itt ennél nagyobb a baj.

Az ötödik nap küldtek át a Sote-ra, ahol azonnal sürgősségi császárt alkalmaztak, ugyanis ellenanyagot termeltem a baba ellen, ami felemésztette a vörös vértestjeit, tehát súlyos vérszegényen  vették ki a babát, az utolsó utáni pillanatban.
Nehéz napok jöttek, koraszülött intenzív egy hét, utána még 10 nap koraszülött osztály. Hála Istennek minden vizsgálat eredménye jó lett, nem volt lyuk a szívén…

Akkor, ott eldöntöttük, hogy ebből nem kérünk még egyszer, elég a két gyermek, főleg hogy a nemek aránya is tökéletesen alakult!
Teltek a hónapok, és valahogy teljesen más volt minden, mint az elsőnél. Persze, hiszen már kettőről kellett gondoskodni, nyilván sokkal nehezebb volt. De már egy év után kezdtem pedzegetni életem párjának,

mi lenne, ha mégis bevállalnánk azt a harmadikat?

Hiszen olyan jól sikerült gyermekeink vannak, szépek, okosak, jó, hát a természetük kicsit nehéz, és baromi elevenek, de mégis! Először kézzel-lábbal tiltakozott ellene, én pedig nem erőszakoskodtam, hiszen tudtam, azzal semmire nem megyek!
Pár hónap után már kezdett ő is megbarátkozni a gondolattal! És akkor megbeszéltük, hogy abbahagyom a gyógyszert, 3 hónap tisztulás után pedig próbálkozunk. Eltelt egy hónap, és a lányunkkal egyre nehezebb volt. Nagyon hisztis korszakát élte, épp ezért átgondoltuk, átbeszéltük, hogy inkább még várunk azzal a harmadikkal.
Megbeszéltük, hogy adandó alkalommal elkezdem újra szedni a gyógyszert. Csak erre már nem volt lehetőség. Két kétségbeesett nap következett, most mit csináljunk? Aztán kezdtünk felocsúdni a kezdeti sokkból, és átgondoltunk mindent. Ok, menni fog ez nekünk, ha kettővel megoldottuk az életet, hárommal is meg fogjuk.

Jelenleg a 15. hétben vagyunk, minden rendben a babával, és ez a legfontosabb!

Őszintén szólva, még mindig vannak kérdések, amikre nem tudjuk a választ, hogy hogyan is lesz majd, de egyenlőre sodródunk az árral, valahogy majd csak lesz! Összességében az élet eldöntötte helyettünk, hogy legyen-e harmadik gyermekünk!


2015. október 7., szerda

Munka család mellett

Az ember életében alapvetően sok első nap van. Első nap a bölcsődében, óvodában, iskolákban, munkahelyen, egy gyermek után a munkahelyen, két gyermek után a munkahelyen..! Eljött ez a nap is, két gyermek után az első munkanap. Egy hét beszoktatás után a két évesemet bizony reggel fél hétre kellett bölcsibe vinnem. A nagynak is újdonság a reggeli ügyeleti csoport az oviban. Reggel kelés, gyors felöltözés, fogmosás, cipő, mellény, két keksz a kézbe és már indulhatunk is! Könnyebben ment, mint gondoltam, biztos csak az első nap varázsa. De nem, mert a következő napok reggelei ugyanilyen játszi könnyedséggel indulnak.


Büszkeség tölt el, hogy két ilyen nagyszerű csemetém van. Persze a büntetés sem marad el, amit persze én kapok, főleg a kicsitől délutánonként itthon. A 4 és fél óra, amit bölcsi után itthon tölt az esti lefekvésig, egy pokol. Nagyjából öt percenként fél perc szünettel ordít, hisztizik, vinnyog mindenért, bármiért, akármiért. Egy délután körülbelül 25ször fogalmazódik meg bennem a kérdés: 

„Jézusom, mostantól komolyan ez lesz???” 

És azért a nagy sem könnyíti meg a helyzetemet, vele az oviban vannak problémák, mármint a magatartásával. Közben vissza kell zökkenni két és fél év után a munkába.  Jól akarom csinálni, mindennel kész szeretnék lenni határidőre, és úgy, hogy tökéletes legyen az, amit leteszek az asztalra, nem pedig csak összecsapom, hogy elmondhassam, ez is meg van. Ez nem én vagyok!!! Ezért munka után itthon még munka, fél 4kor rohanás a gyerekekért, majd megint munka este 9ig. A fürdetésnél fél nyolckor tartok egy kis szünetet! Ehhez bizony szükség van egy nagyon segítőkész és az itthoni dolgokban is profi apukára, aki nálunk bizony rendelkezésre is áll! De!, amikor ez a profi apuka két hét után megkérdezi tőlem, és még csak nem is szemrehányóan, hogy: 

„Azért néha ránk is lesz egy kis időd?"

akkor bizony az ember lánya elgondolkodik és elszégyelli magát. Mert bizony tényleg, két hét alatt csak a munkámra koncentráltam, a gyerekeimet elhanyagoltam, a lakás, főzés, gyerekek a férjemre maradt, aki reggel 5 órára jár dolgozni, úgyhogy igaza van. Meg kell találnom az egyensúlyt, azt a bizonyos arany középutat. És bizony ez kegyetlen nehéz! Először átgondolom, mit kellene máshogy csinálnom, hogyan osszam be máshogy az időmet. Itthon csak addig dolgozom, amíg délután nem kell a gyerekekért menni. Miután hazajönnek, foglalkozok velük addig, míg el nem vonulnak ketten játszani. Akkor főzök valami egyszerűt és gyorsat abból a menüsorból, amit előző hétvégén összeállítottam a következő hétre – persze apa segít! Ha fürdés és lefektetés után van még időm és kapacitásom, akkor dolgozok egy kicsit, ha nincs, akkor összebújok végre apával! – mert ő is megérdemel egy kis törődést, és én is! És láss csodát, két újabb hét elteltével a kicsi manó már csak kétszer háromszor hisztizik egy délután alatt. A naggyal a problémák még fenn állnak, de azt is próbáljuk kezelni, hátha két hét múlva már ez is javulni fog!


A lényeg, hogy két gyermek, háztartás, férj mellett megszervezni az életet borzasztó nehéz feladat úgy, hogy az egyik oldal se, másik oldal se legyen elhanyagolva, közben te is jól érezd magad a bőrödben. Nekem ezt még tanulnom kell és főleg azt, hogy az előre jól megtervezett heti rendbe bizony váratlan dolgok is közbeléphetnek!