2017. január 19., csütörtök

Nagyszülők egymásközt – A zebra és a zsiráf

A babaruhák előtt állva szomorúan konstatálom, hogy ami nekem tetszik az nincs Botond méretében, miközben nagypapa közelít 2 kis ruhácskával.
Ezeket vesszük meg közli, majd ezzel a lendülettel bele is teszi a kosárba. Ezeket? -képedek el.


Igen, válaszolja zebrának és zsiráfnak fogjuk öltöztetni.

Bóklászok a polcok között, próbálok valami alternatívát mutatni neki, de nem találok semmit, ami nekem igazán tetszene.
Amit ő választott azt meg nehezen tudom elfogadni.


Kis sapka is van hozzá, örvendezik.

Látom rajta kizárt dolog, hogy le tudjam beszélni, így kezdem trenírozni magam, hogy el tudjam fogadni. Lelki szemeim előtt már látom a szülők döbbenetét, hogy az amúgy jó ízléssel megáldott nagyszülők ezt a két ruhácskát bírták kiválasztani az unokájuknak. Hangot is adok kételyeimnek, de a nagypapa szerint ez a tökéletes választás és a szülők is örülni fognak.
Legnagyobb döbbenetemre a szülők valóban örülnek, szerintük nagyon aranyos ruhácskák és alig várják, hogy fotók is készüljenek.

  


Botondot majd pár év múlva megkérdezzük, mit szól ezekhez a szettekhez :)



2017. január 4., szerda

Nagyszülők egymás közt - Derült égből nagyik…

A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet, abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty érkezésére.
Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.
Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött, ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt, érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.
Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.



Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.
Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!

Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat, kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis családdal.
Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.



2016. december 9., péntek

Nagyszülő leszel!

Még májusban hangzott el a mondat: nagymama leszel!

Egymásra néztünk a leendő nagypapával és mosolyogva tártuk kezünket ölelésre, miközben fejünkben csak úgy száguldoznak a gondolatok…
Remek, csak ne kiabáljuk el, mert még bármi történhet.
A nagypapa teljesen elhatárolódott, ő majd akkor kezd örülni, ha túl leszünk a kritikus 3 hónapon és ezt be is tartotta.
Én nem bírtam magammal, azonnal „nyakamba vettem” az internetet és elkezdtem olvasni. Döbbenetes számomra, hogy a „semmiből” egyszer csak egy kis ember cseperedik. Nagyon koncentráltam, hogy lány legyen, bár már tök mindegy, ez már eldőlt, de mégis, hátha… Lelkem mélyén éreztem fiú lesz, de ezt csak a nagypapának mondtam. Aki ismer tudja, hogy megérzem a dolgokat, így elkeserítő volt szegénynek hallania, hogy lányos apukaként hiába akar lányos nagypapa lenni, ez szerintem nem fog összejönni.

Mi lesz vajon a neve?

Nagypapa ámulva nézte és hallgatta mikkel foglalkozom. Többször rávilágított, ez egyáltalán nem az én (mi) dolgom, de nem bírt eltántorítani, én csak agyaltam. Ismerve a lányunkat, bármit el tudtam képzelni, bár lelkem mélyén valami különleges, ritka névről álmodoztam. Miután mindegyik felmerülő névvel volt valami probléma, elneveztem Ludmillának, amitől mindenki kiszédült, de jó játék volt naponta kampányolni a Ludmilla név mellett. Néha már magam is elhittem, hogy lassan megtetszik ez a név mindenkinek és komolyan elgondolkodnak, hogy tényleg így hívják majd a kislányt. „Munkanév” így aposztrofáltam. Én tudtam, hogy FIÚ lesz így könnyedén vicceltem ezzel.
Fiúnéven amúgy senki sem gondolkodott, mindenki lányt akart.
Szegények, elhitték, hogy lány lesz.
„Ludmilla” első perctől kezdve megkeserítette anyukája életét. Ami probléma felmerülhet az első 3 hónapban, az felmerült. 

Ez volt talán az első pillanat, hogy nagymamaként színre lépjek.

Mi a dolgom? Támogatni az anyukát, az én lányomat, hogy túlélhető ez az időszak, sokkal jobb és könnyebb lesz majd, bár nem hallgathattam el, hogy akkor majd más problémákkal kell megküzdenie.
Sokra nem ment a támogatásommal.

Június végéig tartott a Ludmillás játék a genetikai ultrahangon kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egy kis pasi érkezik majd, valamikor december végén, január elején.


Fiúnevekkel nem foglalkoztam. A szülők némi hezitálás után a Botond nevet választották.
Meglepődtem, tényleg valami „karakteresebb” nevet vártam.
Itt volt az idő foglalkozni a nagyszülőséggel. Néhány ismerős család már évek óta éli a nagyszülők ilyen-olyan életét, így konzultálhattam velük a tapasztalataikról. Aztán ott vannak azok, akiknek ugyan még nincs unokájuk, de határozott elképzeléseik vannak arról, milyenek is lesznek majd nagyszülőként.

Szerintem minden lelendő szülő és nagyszülő is elhatározza mi és hogyan lesz, aztán az élet szépen átírja a nagy elhatározásokat.
Nagymamaként sem hiszem, hogy ki tudok bújni a bőrömből, végtelen türelmem van, de óriási elvárásaim. Na itt már a nagypapa is bekapcsolódott (némileg) az unoka várásba, bár még mindig tartott némi távolságot, mert úgy gondolta (gondolja), hogy majd, ha megszületik, akkor veti bele magát a nagypapaságba.
Az elmúlt hónapokban bármerre jártunk minket is elkapott a „vegyünk valamit az unokának” őrület. 1-1 ruhácska (bár akkor még azt sem tudtuk mekkorának születik), 1 kiscipő és hasznos ajándék is megvásárlásra került.
Persze, hogy mi is belefutottunk máris a nézetkülönbségekbe. Nem szólunk bele semmibe, de vannak dolgok, amiket valahogy „át kell nyomni” a szülőkön. Ilyen pl. a mobil légzésfigyelő.
Aztán vannak dolgok, amiket nekem kell „átnyomni” a nagypapán. Szent meggyőződésem volt, hogy vennünk kell plüss valamit. Egészen addig állt ellent a nagypapa, amíg „szembe nem jött” egy nagyon édes plüssállat. Lecövekelt, aztán már csak azt kellett eldönteni, melyiket is vegyük meg…


2016. november 3., csütörtök

Tanár vagy pedagógus?

Merőben fontos kérdésnek tartom, ugyanis sajnos a kettő nem ugyanaz! Pár hónappal ezelőtt még az iskolaválasztásról és annak buktatóiról írtam illetve arról, milyen összetett kérdés ez!

Azóta már tudom, hol rontottam el!

Mi ugyanis olyan osztályt választottunk, ahol tanárok vannak és nem pedagógusok!
Mint anya, lehetnék elfogult a gyerekemmel, de mégsem vagyok! Tökéletesen tisztában vagyok a pozitív és negatív oldalával! Tudom, hogy okos, értelmes gyerek, akinek hatalmas szíve van és aki tele van magatartás problémákkal! Ezeknek a magatartás problémáknak a kezelése nem mindegy és itt derül ki számomra, hogy valaki tanár vagy pedagógus!
Az én nagy fiam számos olyan dolgot megcsinál, amire már előre felhívják a figyelmet, hogy nem szabad! Ezért büntetésből le szokták ültetni a padra (amivel tökéletesen egyetértek, hiszen éreznie kell, hogy túllőtt a célon), ami nagyon meg is viseli őt, hiszen nem játszhat a többiekkel! És van, hogy a rossznak minősülő elefánt nyomdát is bevarrják neki (ezzel sincs baj, ha nem folyton, mindenért kap, hiszen akkor elveszti a „varázsát”). De amikor az én gyerekem kinevet valakit, mert az órán az a valaki nem jól teljesít, akkor azt gondolom, hogy egy pedagógus elmagyarázza neki, hogy miért nagyon csúnya dolog, amit csinált (kvázi próbál a lelkére hatni!!!), bevág egy rossz elefánt nyomdát, egy tanár pedig bevág egy rossz elefánt nyomdát, plusz a gyerekem következő órán nyújtott bakiját kiröhögi az osztály előtt és közli vele: „Ha ha ha, ugye milyen rossz, ha kinevetik a másikat? Legközelebb az egész osztály rajtad fog nevetni!” Vagy, amikor lökdösődnek az osztálytársával, akkor a kedves tanár napokig vaddisznónak hívja az osztály előtt a gyereket! Vagy van az a kedveskedése is, hogy 10, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza, majd a Levi megissza(gondolom mindenki tudja, hogy a Levi helyett hogy szól az igazi)!
Az a baj, hogy ezzel a tanári viselkedéssel a többi gyerek is jogot formál a csúfolkodásra, hiszen, ha a tanárnak lehet, akkor nekik is! Azt bünteti a tanár, amit utána ő is csinál! HMMM…
Amikor én vagy apuka érdeklődünk a gyerek felől, akkor közlik, hogy nagyon okos, értelmes, érdeklődő gyermek, és a magatartása is alakul év elejéhez képest!

Akkor hogy is van ez?

Tudom, hogy milyen a gyerekem, sok butaságot csinál, de azt is tudom, hogy a lelkére sokkal előbb lehet hatni! És itthon is foglalkozunk a problémával, minden nap beszélgetünk az aktuális napi viselkedéséről, sőt, ha úgy van, itthon is kap büntetést érte!
Egy szó, mint száz, pedagógust válasszunk és inkább hagyatkozzunk az előző évfolyamok szüleinek tapasztalataira, hiszen az iskola előkészítőn sem azt az arcukat mutatják, amilyenek valójában (legalább is ez a mi tapasztalatunk)!


2016. szeptember 20., kedd

Kezdődik a suli, az ovi és a munka...

Hát, eljött ez az idő is!
Újra munkába álltam, a nagy elkezdte az iskolát, a középső az óvodát.

Kezdjük a sulival!


Első osztály, oviból érkezés, ahol még minden a játékosságról szólt, ahol még mindenért többször szóltak az óvónénik, ahol még semmi nem volt olyan komoly! Erre a változásra átállni egy hatéves gyereknek bizony idő kell!
Nekünk olyan tanítónénik vannak, akik sportosztály lévén (ahol a lányok száma bizony elenyésző) kemény kézzel fogják a gyerekeket! Ezzel nincs is bajom! Csak nagyon úgy fest a dolog, hogy az én csemetémnek ez az átállás bizony nem megy két hét alatt. Az eszével nincs gond, az órák érdeklik és jól is teljesít, ügyes, ha odafigyel arra, hogy mi a feladata!

Mert bizony van úgy, hogy „nem hallja”, hogy minden tárgyat, ami a képen van, ki kell színezni, és ő csak egy párat színez ki!
Erre persze a legrosszabb nyomdát kapja, az elefántot (a közepes az oroszlán, a legjobb a bagoly)! Ilyenkor mérges vagyok, mert tudom, mire képes és ezt elrontani a figyelmetlenséggel, hááát…
Aztán van, hogy a mosdóba tanúsított magatartása miatt kap elefántot – eddig nem nagyon látott piszoárt, a suliban viszont van, és ráadásul még el is van dugulva! Így állandóan huzigálni kell, mert olyan érdekes, ahogy a víz lassan lefolyik! Az eddigi számvetés 3 elefánt, 3 oroszlán, 11 bagoly órai munkára, 7 bagoly ebédre (mert mindig megeszi az ebédet)!
Tehát nagyon jó átlag, csak az a három elefánt ne lenne – nagyon rosszul tudom lelkileg megélni, mikor kap egyet! Ezt még meg kell tanulnom nekem is kezelni! Kicsit olyan érzés, mint amikor én kaptam anno rossz jegyet az iskolában – azt is nagyon utáltam!


Aztán itt van ugye a középső!


Óvoda, nagyon jól indult az első reggel, de ugyanabban az oviban vagyunk, és az udvaron bizony találkoztunk! Na onnantól el sem akarta engedni a kezemet, a gyerekeket hessegette el tőlem, hogy „én anyukám”, és hasonlók! Az udvarról bemenetelnél meg persze hiszti, hogy nem jöhet velem! Persze, megértem, hiszen látja, hogy idegen, vele egykorú gyerekek fogják a kezemet… 




De ez a helyzet két hét elteltével is csak egy nyúlfaroknyit javult, és akármilyen megértőek a kollégák, azért ez is frusztrál egy kicsit!



A legkisebb még mindig egy tündér, 


semmi nem tudja kizökkenteni a nyugodtságából! Ugyanúgy végig alussza az éjszakát, a nap közbeni alvással sincs gond, az evéssel se… Van egy másik anyuka, aki vigyáz rá, amíg mi dolgozunk (hiszen még csak fél éves), nem vette zokon a dolgot, és még jobban tudunk örülni, mikor meglátjuk egymást, pedig azt hittem, az eddigi egymás iránti rajongásunkat nem lehet überelni!


És végül itt vagyok én! Jó érzés újra a társadalom hasznos tagjának gondolni magam, jó kiszakadni itthonról! Egy új közösségbe kerültem, ahol nagyon jól érzem magam, a kollégák kedvesek, a gyerekek cukik! A saját gyerekeimhez is több türelmem van, mert megbecsülöm a velük töltött időt! Úgy érzem, most minden a helyén van! Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, jól esne néha egész nap aludni, ugyanakkor ez jól eső fáradtság, és valahonnan mindig jön az utánpótlás erőből!



2016. augusztus 29., hétfő

Az élet nagy történései



Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!

De az élet furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!

Történt ugyanis, hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a lányom pedig itt kezdi!



Hát, nem haboztam elvállalni!
Ugyanis nagyon gyorsan végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde, ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek, vagyis sehova nem kell utazni!

Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!

Persze a legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de az egész családot globálisan kell néznem!
Azért vicces, hogy amikor a harmadik gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök, mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni! 
Ezekkel a véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a jó! 

Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát, aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így is én maradok neki az ANYA…

Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és pótolni kell a külön töltött időt!
És ezt még megfejeltük egy felújítással, új szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom: 

az élet úgy szép, ha zajlik!





2016. augusztus 8., hétfő

Hurrá nyaralunk!

Mindig is azt vallottam, hogy aki végig gürcöl egy évet munkával, annak joga van ahhoz, hogy nyáron egy-két hétre elmenjen valahova pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni! Az már más kérdés, hogy anyagilag sokan (sajnos én sem) nem tehetik azt meg, hogy minden évben nyaraljak! Én személy szerint külföldöt részesítem előnyben, egy jó kis tengerpart szerintem felcserélhetetlen. Hozzá kell tennem, 

a „magyar tengert” is nagyon szeretem!

Általában 2-3 évente tudunk „kiszabadulni” az országból, idén nem volt tervbe véve semmi, de az én drága nagynéném meghívott minket nagymarosi nyaralójukba, lehetőséget teremtve ezzel egy kis „klímaváltozáshoz”! 



Felkerekedtünk három gyerkőccel és jó sok holmival, mert mint tudjuk, egy négy hónaposnak jóformán ugyanannyi dolog kell egy napra, mint egy hétre! 

A nyaraló gyönyörű helyen van a hegyoldalban,

erdővel körülvéve, a teraszról a Dunakanyar, a Visegrádi vár látványa tárul elénk, egyszerűen mesés! Elsőszülöttünk 6,5 éves lévén már tudja értékelni ezt a fajta szépséget is, de a középsőt (3 éves) még nem nyűgözi le a pazar látvány!



Első nap lementünk a Duna partra sétálni, játszótereztünk egy nagyot, fagyiztunk. Másnap kirándulás volt a program, de mivel két kicsi volt velünk, így autós kirándulást terveztünk!



Délelőtt átkompoztunk Visegrádra, autóstól, gyerekestől! Már ez egy élmény volt a manóknak! Felmentünk a hegyre bobozni. Bevallom őszintén, tartottam tőle! Azt gondoltam, hogy a nagy élvezni fogja, de a középső reakciójában nem voltam biztos! Viszont nagyon élvezte a száguldást, le se lehetett vakarni a bobról (nyilván együtt mentünk).



Amíg mi jól éreztük magunkat, nagynéném a pálya mellett  vigyázott a legkisebbre! Ezután a visegrádi várat jártuk körbe, ami szintén nagyon jó programnak bizonyult (én sem jártam ott ezer éve)! A következő nap megint a Duna parton sétáltunk, játszótereztünk, és hattyúkat etettünk! Nagyon bátor hattyúkat, ugyanis egy méteres távolságra kimerészkedtek, sőt, még mi hátráltunk, amikor elindultak felénk – már-már ijesztően bátrak voltak!



Az utolsó nap a váci strand volt a listán, egy kis pancsolás, játék a vízben, barnulás. Mivel Vác Nagymaroshoz képest Pest felé van, ezért onnan délután már egyből hazafele vettük az irányt! Nagyon aktív négy napos pihenés volt, de hát ez van, ha az ember három gyerkőccel megy nyaralni, viszont nagyon jól éreztük magunkat, és tele vagyunk élményekkel!