2016. szeptember 20., kedd

Kezdődik a suli, az ovi és a munka...

Hát, eljött ez az idő is!
Újra munkába álltam, a nagy elkezdte az iskolát, a középső az óvodát.

Kezdjük a sulival!


Első osztály, oviból érkezés, ahol még minden a játékosságról szólt, ahol még mindenért többször szóltak az óvónénik, ahol még semmi nem volt olyan komoly! Erre a változásra átállni egy hatéves gyereknek bizony idő kell!
Nekünk olyan tanítónénik vannak, akik sportosztály lévén (ahol a lányok száma bizony elenyésző) kemény kézzel fogják a gyerekeket! Ezzel nincs is bajom! Csak nagyon úgy fest a dolog, hogy az én csemetémnek ez az átállás bizony nem megy két hét alatt. Az eszével nincs gond, az órák érdeklik és jól is teljesít, ügyes, ha odafigyel arra, hogy mi a feladata!

Mert bizony van úgy, hogy „nem hallja”, hogy minden tárgyat, ami a képen van, ki kell színezni, és ő csak egy párat színez ki!
Erre persze a legrosszabb nyomdát kapja, az elefántot (a közepes az oroszlán, a legjobb a bagoly)! Ilyenkor mérges vagyok, mert tudom, mire képes és ezt elrontani a figyelmetlenséggel, hááát…
Aztán van, hogy a mosdóba tanúsított magatartása miatt kap elefántot – eddig nem nagyon látott piszoárt, a suliban viszont van, és ráadásul még el is van dugulva! Így állandóan huzigálni kell, mert olyan érdekes, ahogy a víz lassan lefolyik! Az eddigi számvetés 3 elefánt, 3 oroszlán, 11 bagoly órai munkára, 7 bagoly ebédre (mert mindig megeszi az ebédet)!
Tehát nagyon jó átlag, csak az a három elefánt ne lenne – nagyon rosszul tudom lelkileg megélni, mikor kap egyet! Ezt még meg kell tanulnom nekem is kezelni! Kicsit olyan érzés, mint amikor én kaptam anno rossz jegyet az iskolában – azt is nagyon utáltam!


Aztán itt van ugye a középső!


Óvoda, nagyon jól indult az első reggel, de ugyanabban az oviban vagyunk, és az udvaron bizony találkoztunk! Na onnantól el sem akarta engedni a kezemet, a gyerekeket hessegette el tőlem, hogy „én anyukám”, és hasonlók! Az udvarról bemenetelnél meg persze hiszti, hogy nem jöhet velem! Persze, megértem, hiszen látja, hogy idegen, vele egykorú gyerekek fogják a kezemet… 




De ez a helyzet két hét elteltével is csak egy nyúlfaroknyit javult, és akármilyen megértőek a kollégák, azért ez is frusztrál egy kicsit!



A legkisebb még mindig egy tündér, 


semmi nem tudja kizökkenteni a nyugodtságából! Ugyanúgy végig alussza az éjszakát, a nap közbeni alvással sincs gond, az evéssel se… Van egy másik anyuka, aki vigyáz rá, amíg mi dolgozunk (hiszen még csak fél éves), nem vette zokon a dolgot, és még jobban tudunk örülni, mikor meglátjuk egymást, pedig azt hittem, az eddigi egymás iránti rajongásunkat nem lehet überelni!


És végül itt vagyok én! Jó érzés újra a társadalom hasznos tagjának gondolni magam, jó kiszakadni itthonról! Egy új közösségbe kerültem, ahol nagyon jól érzem magam, a kollégák kedvesek, a gyerekek cukik! A saját gyerekeimhez is több türelmem van, mert megbecsülöm a velük töltött időt! Úgy érzem, most minden a helyén van! Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, jól esne néha egész nap aludni, ugyanakkor ez jól eső fáradtság, és valahonnan mindig jön az utánpótlás erőből!



2016. augusztus 29., hétfő

Az élet nagy történései



Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!

De az élet furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!

Történt ugyanis, hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a lányom pedig itt kezdi!



Hát, nem haboztam elvállalni!
Ugyanis nagyon gyorsan végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde, ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek, vagyis sehova nem kell utazni!

Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!

Persze a legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de az egész családot globálisan kell néznem!
Azért vicces, hogy amikor a harmadik gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök, mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni! 
Ezekkel a véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a jó! 

Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát, aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így is én maradok neki az ANYA…

Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és pótolni kell a külön töltött időt!
És ezt még megfejeltük egy felújítással, új szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom: 

az élet úgy szép, ha zajlik!





2016. augusztus 8., hétfő

Hurrá nyaralunk!

Mindig is azt vallottam, hogy aki végig gürcöl egy évet munkával, annak joga van ahhoz, hogy nyáron egy-két hétre elmenjen valahova pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni! Az már más kérdés, hogy anyagilag sokan (sajnos én sem) nem tehetik azt meg, hogy minden évben nyaraljak! Én személy szerint külföldöt részesítem előnyben, egy jó kis tengerpart szerintem felcserélhetetlen. Hozzá kell tennem, 

a „magyar tengert” is nagyon szeretem!

Általában 2-3 évente tudunk „kiszabadulni” az országból, idén nem volt tervbe véve semmi, de az én drága nagynéném meghívott minket nagymarosi nyaralójukba, lehetőséget teremtve ezzel egy kis „klímaváltozáshoz”! 



Felkerekedtünk három gyerkőccel és jó sok holmival, mert mint tudjuk, egy négy hónaposnak jóformán ugyanannyi dolog kell egy napra, mint egy hétre! 

A nyaraló gyönyörű helyen van a hegyoldalban,

erdővel körülvéve, a teraszról a Dunakanyar, a Visegrádi vár látványa tárul elénk, egyszerűen mesés! Elsőszülöttünk 6,5 éves lévén már tudja értékelni ezt a fajta szépséget is, de a középsőt (3 éves) még nem nyűgözi le a pazar látvány!



Első nap lementünk a Duna partra sétálni, játszótereztünk egy nagyot, fagyiztunk. Másnap kirándulás volt a program, de mivel két kicsi volt velünk, így autós kirándulást terveztünk!



Délelőtt átkompoztunk Visegrádra, autóstól, gyerekestől! Már ez egy élmény volt a manóknak! Felmentünk a hegyre bobozni. Bevallom őszintén, tartottam tőle! Azt gondoltam, hogy a nagy élvezni fogja, de a középső reakciójában nem voltam biztos! Viszont nagyon élvezte a száguldást, le se lehetett vakarni a bobról (nyilván együtt mentünk).



Amíg mi jól éreztük magunkat, nagynéném a pálya mellett  vigyázott a legkisebbre! Ezután a visegrádi várat jártuk körbe, ami szintén nagyon jó programnak bizonyult (én sem jártam ott ezer éve)! A következő nap megint a Duna parton sétáltunk, játszótereztünk, és hattyúkat etettünk! Nagyon bátor hattyúkat, ugyanis egy méteres távolságra kimerészkedtek, sőt, még mi hátráltunk, amikor elindultak felénk – már-már ijesztően bátrak voltak!



Az utolsó nap a váci strand volt a listán, egy kis pancsolás, játék a vízben, barnulás. Mivel Vác Nagymaroshoz képest Pest felé van, ezért onnan délután már egyből hazafele vettük az irányt! Nagyon aktív négy napos pihenés volt, de hát ez van, ha az ember három gyerkőccel megy nyaralni, viszont nagyon jól éreztük magunkat, és tele vagyunk élményekkel!




2016. július 27., szerda

Túl az első műtéten – 3. rész

Hát, eljött a nagy nap! Reggel 6-kor, az utolsó pillanatban keltettük kislányunkat, nehogy eszébe jusson enni vagy inni.

Negyed hétkor indultunk a kórházba.

Mentünk lefele a lépcsőn, a gyerek persze nem engedte, hogy megfogjam a kezét, már pont mondani akartam, hogy lassan, odafigyelj, amikor félrelépett, és előre arccal leesett három fokot.
Felkaptam, persze ordított, elharapta a száját, dőlt belőle a vér, jól fel is dagadt és megütötte a fogát. Gondoltam is magamban, na tuti, hogy emiatt nem fogják megműteni.
A kocsiban, az ölemben megnyugodott.
Odaértünk a kórházba, jelentkeztünk a betegfelvételen, majd felmentünk az osztályra. Ott a folyosón vártunk, míg az előző beteg elhagyta a szobánkat. Magán szobát kértünk, úgy gondoltuk, ez a megoldás mindenkinek sokkal jobb lesz. A szobában két ágy volt, tv a közszolgálati adókkal, éjjeli és ruhás szekrény, mosdó.

Jött a nővérke, kb. negyed kilenckor, 

hozta a bódító löttyöt, amit kis szörpibe kellett belekeverni, de a gyerek még az édes szörppel sem itta meg! Nővérke elment bódító kúpért, közben én beledugtam a nyelvem az „ innibe”, hát nem csodálkozom, hogy nem itta meg, mert még szörppel is olyan keserű volt, mint az epe! Kúpot benyomta, majd elment.
Két perc múlva a gyerek mozgása már bizonytalan volt, úgyhogy ölbe vettük.
Újabb két perc múlva már úgy nézett ki szegénykém, mint aki kábítószerezett, csak vigyorgott, a szemei üvegesek voltak, összeakadtak a szavak, el volt ernyedve.
Kicsit mosolyogtunk rajta, utána elsírtam magam, mert szörnyű érzés és látvány volt!
Fél kilenc után valamivel jött a műtős fiú, de végül apa vitte ölbe a műtőig a kiscsajt. Ott átvette a műtős fiú, adtunk neki puszit, majd bevitték a műtőbe, én pedig csak sírtam, sírtam.
Ekkor volt 8 óra 40 perc. A doktornő azt mondta, mindennel együtt 40 perc a műtét.
Vánszorogtak a percek, 

alig vártam a 9 óra 20 percet. És el is érkezett, de a gyerek sehol. 25-kor se, 30-kor se. 35-kor szólt ki a doktornő, hogy minden rendben, csak kicsit nehezebben ébred. Az orrmandulája nem volt extrém nagy, a füle viszont nagyon csúnya volt. 40-kor kihozták a műtőből, szegénykém csak ordított. Bementünk a szobába, az ölembe adták, nyugtattam, mert csak sírt és sírt, és olyan furcsán vette a levegőt, gondolom az altatás alatti lélegeztetés vagy intubálás miatt. Elég hamar, 10 perc alatt megnyugodott és vissza is aludt. Egy óra múlva ki kellett mennem a mosdóba, átadtam az apukájának, persze felébredt és amíg vissza nem értem, ordított. Aztán az ölembe visszaaludt. Ez kb 2 óráig tartott. Utána már ihatott egy kis teát. Miután teljesen magához tért, az volt az első dolga, hogy bár nem direkt, de kitépte a kezéből a kanült. Hála Istennek, nem tettek bele másikat!
Ezután hamar visszatért a lendülete, mehettünk sétálni (persze úgy kellett visszafogni, hogy ne rohanjon), később ehetett fagyit, joghurtot. 
Így telt el a műtét napja.
Az éjszaka nagyon nyűgösen telt, sokszor felsírt álmában és nagyon nyugtalan volt. Reggel pedig megkaptuk a zárójelentést és mehettünk haza. 
Túl vagyunk rajta és nem is volt olyan nehéz, mint gondoltuk, de azért remélem nem kell többet ilyen tortúrának kitenni. 



2016. július 13., szerda

Túl az első műtéten – 2. rész

Ott tartottunk, hogy hétfő, labor, aneszteziológus, EKG. Reggel háromnegyed nyolcra már az osztályon voltunk. Jelentkeztünk az osztályos főnővérnél, odaadtuk a vizeletet, ő pedig először is elküldött EKG-ra.
Lementünk három emeletet, vártunk kb. 5 percet.

Ez volt az első olyan öt perc, amikor leizzadtunk,

hiszen a mi gyerekünk nem ismeri a türelem fogalmát. Rohangált fel-le a folyosón, mindenhova felmászott, olyan igazi kis hiperaktív volt (még a szokásosnál is fokozottabban! ). Behívtak az EKG-ra, ami felnőtt EKG volt, így a tappancsok állandóan leestek, hol az egyik, hol a másik.
Egy percre mozdulatlanul kellett volna lennie a leányzónak, persze ez sem ment, hol a kezét emelte fel, hol a fejét…., így a vizsgálat az átlagnál hosszabb volt, és szerintünk így sem tökéletes, de már az EKG-s is úgy volt vele, jó lesz az, csak menjünk már.

Itt izzadtunk le másodszor!

Ezután visszamentünk az osztályra, jöhetett a vérvétel – 4 cső vért vettek le szegénykémtől, jól megforgatták benne a tűt, mert nem igazán akart jönni a vére

– harmadik leizzadás.

Ezután annyira elfáradt a nagy ordításban, hogy legalább nem kellett utána rohanni, apa ölbe vitte át az aneszteziológushoz, a konzultációra. Ott leültünk, kapott enni-inni (eddig éhgyomorra volt), 20 percig minden rendben volt.
Aztán elmúlt a vérvétel okozta sokk, jól is lakott, erőre kapott és jöhetett az újabb rohangálás! Összesen 40 percet vártunk, mire behívott az aneszteziológus doktornő. Ott kb. negyed órát voltunk, a doktornő kérdezett az eddigi 3 éves életéről, én válaszoltam, utána elmondta az instrukciókat, mit és meddig ehet, mibe öltöztessük a műtéthez, ő lesz az első, akit műtenek – hála Istennek, és hogy kicsit komplikáltabb lesz az ő altatása, mivel koraszülött volt és lélegeztető gépen volt egy napig, ezáltal a gégéje kicsit szűkebb.
Elmondta, hogy műtét után mire számítsunk – a gyerekek ilyenkor csípnek, rúgnak, harapnak, ordítanak kb. 2 órán keresztül, mikor ehet-ihat először…
Végeztünk, mehetünk haza, rápihenni a következő nagy napra, a műtétre.
Három gyermekes anyuka és apuka vagyunk, de számunkra is új történés ez, hiszen még egyik gyermekünket sem műtötték, nem tudtuk mire is számítsunk!
Azért hazafele, a kocsiban megállapítottuk, nem lesz egyszerű menet!

Párszor még leizzadunk?





2016. július 4., hétfő

Fociláz – naná, hogy minket is elért

Nem vagyunk nagy focirajongók, de az EB és VB majdnem minden meccsét mindig nézzük, szurkolunk, sörözünk, nasizunk…, valahogy megvan a hangulata ennek!

2016 június 10-én elkezdődött a foci EB.

Néztük is a meccseket, a három, a hat és a kilenc órait is. Elsőszülöttünk belelépett abba a korba, amikor már ő is szívesen nézi, pláne, hogy az oviban ő is járt ovi focira!
Már az első meccs után értette a szöglet, a szabadrúgás, a tizenegyes fogalmát, a középkezdést és mindent, amit apukájával elmagyaráztunk neki. Egyedül a les volt az, amihez kellett pár nap, mire megértette.
Gondolom azért értett meg mindent ilyen gyorsan, mert fiú lévén ez kódolva van a génjeibe!
Aztán eljött a várva várt nap, a magyar válogatott első EB meccse Ausztria ellen. Bevallom töredelmesen, apával nem fűztünk nagy reményeket ehhez a meccshez (ezúton kérek elnézést kis országunk válogatottjától!!! ),  de a gyereknek csak annyit mondtunk: „Kisfiam, lehet, hogy a magyarok fognak veszteni, de nem baj, mert már az is nagy szó, hogy kijutottunk” !


Azért szurkoló magyarok lévén kifestettem a gyerek arcát piros-fehér-zöldre és adtam neki egy magyar zászlót!
Tudjuk, hogy őrületes volt a magyar csapat menetelése és bár gyermekünk sírt, amikor kiestünk, sikerült megvigasztalnunk azzal, hogy ősszel lehet nekik újra szurkolni a VB selejtezőkön.
Minden meccs után telefonon konzultált nagypapájával, kielemezték a látottakat és megbeszélték, hogy a semleges meccseknél ki, kinek drukkol majd.


Az EB-t továbbra is nézzük, csak most már takarékon, nem ordítva, nem örömtáncot lejtve, hanem amolyan csendesen!


2016. június 29., szerda

Túl az első műtéten

2015 őszén férjemmel észrevettük, hogy második gyermekünk nem hall rendesen. 

Elmentünk közkórházba hallásvizsgálatra, ahol nem működött az egyik gép, tehát nem sokra mentünk vele.
Elmentünk egy másik közkórházba, egy kiváló fül-orr-gége doktornőhöz, aki el is vállalta volna az orrmandula műtétet, de sajnos kislányunk akkor még csak 2 éves múlott, ezért átirányított a gyerekosztályra. Mivel én ezen a kórházon belül ragaszkodtam volna ehhez a doktornőhöz, inkább kerestünk egy magán orvost ott, ahol lakunk.
Találtunk is egy másik nagyon jó hírű doktornőt. Volt hallásvizsgáló gépe, ami kimutatta, hogy csemeténk mind a két fülére rosszul hall. Írt fel orrsprayt, és vissza kellett volna mennünk négy hét múlva kontrollra, ott derült volna ki, hogy műtét vagy nem műtét. Hát ez sajnos elmaradt, aminek egyik oka, hogy a kis drágánk folyamatosan náthás volt (így a hallásvizsgálat is más  eredményt mutat), másik oka, hogy épp harmadik gyermekünket vártuk. Így idén, nyár elején (amikor már három hete nem volt náthás) visszamentünk, hiszen a beszéde még mindig el van maradva az átlagtól, és láthatóan nem hallott jól.
A hallásvizsgálat eredménye ugyanaz, egyik fülére sem hall jól, tehát jöhet a műtét – orrmandula kivétele + tubus mind a két fülbe (a tubus vékonyabb, mint egy tű, de úgy néz ki, mint egy tű), a dobhártyát felszúrják, és a lyukba behelyezik a tubust, ami segít az ott pangó folyadék távozásában. Ugyanis, ahol normális esetben levegőnek kellene lennie, ott gyermekünknek folyadék van, ami nem tud magától ürülni.
Olyan a hallása, mintha állandóan víz alatt lenne! A tubus  4-14 hónap között magától távozik a fülből – jó esetben. Augusztusban lett volna a műtét, de lett egy lemondott hely, így 6 nap múlva vált esedékessé.

Felgyorsultak az események!

Örültem is, hiszen most nem beteg, otthon vagyunk előtte is, utána is – nyári szünet lévén, de kis sokkot is kaptam a tempótól J !
Hétfő reggel vérvétel a kórházban, vizelet leadás, EKG, aneszteziológusi konzultáció, kedd reggel osztályra vétel és műtét. Ezt a két-három napot elmesélem a folytatásban….