2017. június 15., csütörtök

Nagyszülők egymásközt – 4 hónapos nagyi

Vannak nagy „mérföldkövek” a babák életében. Szerintem mindenkinek megdobban a szíve, amikor 1 hetes, 1 hónapos, fél éves, majd 1 éves a kicsi.

Valahogy nekem ez a 3-4 hónapos kor is meghatározó, 

főleg, hogy a nagyiságunk is 3-4 hónapos így.
Általában csak arról lehet olvasni, hogy „mit csinál a gyerek adott korban”, de arról, hogy milyen fejlődésen mentek át a nagyik az unoka születése óta, nem szól a fáma.
Na akkor én most elmondom, persze úgy, ahogy én látom, érzem.
A 3-4 hónapos nagyiként már túl vagyok az első eufórián, de sokszor kapom azon magam, hogy (bármit is csinálok) gondolatban az unokával vagyok.
Minden pillanatot élvezek a kis lurkó társaságában és amikor elválunk már a következő találkozásra gondolok.
Egyre erősebb a késztetés bennem, hogy a kicsi éltének a részévé váljak és a pánik is „befigyel” időnként, hogy ha sok idő (mondjuk hetek) telik el a találkozások között, akkor esetleg szembesülnöm kell azzal, hogy sír a gyerek a karomban.

Mindent elolvasok, amit csak lehet, 

hogy ha esetleg mégis szeretne „konzultálni” a lányom a gyerek fejlődéséről, (evés, alvás, játékok, stb.) akkor megfelelően felkészült legyek.
4 hónap alatt végérvényesen rögzült, hogy bármi is legyen a véleményem, nem „osztok észt”, maximum kérdéseket teszek fel. Tök jól működik, bár kis unokánk igazán jó anyához született, így nem kapok szívgörcsöt naponta. 😊
Pár hete már meséltem a kicsinek. Kisétáltunk a konyhába, ahol épp lángos készült. Mondtam neki, te még ilyet nem ehetsz, de 2 év és megkóstolhatod, sőt addigra már te kéred majd, hogy süssek palacsintát, mert hát egy igazi nagyi bármikor hajlandó palacsintát sütni 😊
Szóval a 4 hónapos nagyik tudnak hallgatni, nyitottak az új információkra, rugalmasak, végtelen a türelmük és tele vannak tervekkel.
Új információ az pl. számomra, hogy a gyerek 6 hónapos koráig nem ihat édeskömény teát sem! Hát nem tudom ti hogy vagytok vele, ez azért kicsit meglepett.
Aztán itt van a baba növekedése és súlygyarapodása.
A mi unokánk belehúzott mindkettőbe, mert akkora, mint egy 6 hónapos baba 😊
Két eset lehetséges. Vagy megáll és átlagos kisgyerek lesz, vagy tényleg kézi-, esetleg kosárlabdást kell nevelni belőle. Mi lesz, ha mondjuk nem lesz labdaérzéke?
Minden esetre zsoké és autóversenyző nem lehet, ha ilyen tempóban fejlődik 😊
…és mit csinál a nagypapa? Nagypapát szinte le sem lehetett „vakarni” az unokáról, még jó, hogy az elmenetel előtti öltöztetést időnként átengedi nekem.




2017. március 19., vasárnap

Nagyszülők egymásközt – Hol laksz nagyi?

A nagyik lakhatnak közel, távol, vagy nagyon messze.
A nagyon messze egy másik ország, vagy egy másik kontinens. Ilyenkor marad az „élő adás”, vagy a skype.
Mindig azt gondoltam, hogy az unokámmal a lehető legszorosabb kapcsolatra törekszünk, részesei leszünk a mindennapjainak. Fogalmam sincs, ha nagyon messze élne tőlünk, ezt hogy oldanám meg.
Mindig arra vágytam, hogy teli szájjal nevessen (amíg kicsi), vagy tárt karokkal fusson hozzánk, amikor meglát minket.
Kezdő nagyiként árgus szemmel figyelem a messze élő nagyikat, hogyan birkóznak meg a távolsággal, hogyan építenek szoros kapcsolatot imádott unokáikkal. Nem tudom a választ és én nem biztos, hogy képes lennék rá, de valahogy mégis működik azoknál, akiket én ismerek.
A közelben élő nagyik élete ehhez képest nagyon könnyű. Abból a szempontból mindenképp, hogy bármikor unokázhatnak.

Bármikor?

Az egyik reklámban azt mondják „boldogan jövök, ha hívnak”. Ez a „hívnak”, már első hallásra is szöget ütött a fejembe. Nagyon kell figyelni a nagyiknak, hogy pont annyi időt töltsenek el az unokával, amennyit a szülők akarnak.

Mennyit akarnak a szülők?

Ez nagyon változó. Minden (gyerekből lett) szülő más. Egyben viszont nagyon hasonlítanak egymásra.

Az ő gyerekük és úgy nevelik, ahogy szerintük a legjobb. Közel, távol és nagyon messze élő nagyiknak meg az a dolga, hogy támogassák ebben őket!


2017. március 2., csütörtök

Nagyszülők egymásközt – Veled alszom nagypapa!

Mióta unokánk van, észrevettem magamon, hogy sokat vesztettem a lazaságomból. Mindent ezerszer átgondolok (most már Botond szemszögéből is), mindenre sokkal érzékenyebben reagálok.

Mondjuk úgy, kissé rapszodikusan alszik. 

Van hogy az apróbb alvásokat leszámítva egész nap fent van. Ez szöget ütött a fejembe. Ráadásul a kiságyában nem alszik el, mindenképp anyukája altatja a nappaliban.
Aggódom a lányunkért, szeretném, ha könnyebb lenne az élete, mert nagyon lelkiismeretes és nagyon alárendeli magát a gyereknek.
Persze innen könnyen mondok én bármit. 

Meghallgatja, elmosolyodik…

Azt leszögeztem, hogy itt nálunk a gyerek a hálóban alszik. Ez volt az első alkalom, hogy valami másképp van a nagyiéknál, mint otthon. Sok ilyen lesz még, mert amellett, hogy a gyereknek állandóság kell, úgy tervezem, hogy már az elején nőjön bele abba, hogy a nagyiéknál sok minden másképp van. Biztos lesz, amiben engedékenyebbek leszünk és olyan is, amiben sokkal szigorúbbak. Kíváncsian várom, pár év múlva, hogy nyilatkozom majd erről.
Na szóval. A gyerek evett, tisztába lett téve, jöhetett a délutáni alvás. A szülők jó érzékkel ekkor indultak el egy kicsit kettesben lenni, intézni ezt-azt, vásárolni, stb.
Botond kornyadozott a karomban. Bevittem a hálóba, bekapcsoltam az altatózenét, majd a nagypapa ledőlt mellé. 

Pár perc múlva mindketten édesdeden aludtak!



Ennyi :)




2017. február 1., szerda

Nagyszülők egymásközt – Mi a fontos nagyi?

Folyamatosan figyelem magamat, mennyire hatalmasodik el rajtam az az érzés, amiről mindenki mesél, hogy az unoka a minden és körülötte forog a világ.
Hát nem, én még mindig a szülőkre, leginkább a lányunkra figyelek. Azt gondolom, hogy a nagyiknak abban kell segíteniük, hogy a szülőknek is legyen idejük időnként kettesben programot csinálni, ami persze egyelőre kimerült a „kettesben megyünk vásárolni” feelingben.

Most viszont azt gondolták elmennek moziba.

Maximálisan pártoltuk az ötletet, így elkezdhették nézegetni a moziműsort.
Szombaton az 5 hetes kis lurkó ismét jó hangulatban várt minket és mint eddig mindig, épp aludt, amikor megérkeztünk.


Fogalmam sincs mit érzékel egy ilyen kisgyerek a világból, csak remélni merem, hogy valamelyik kis szenzora jelzi neki, hogy nagyszülős nap van. A héten ráadásul ez a második, mert a másik nagyszülők is meglátogatták. Kényeztetésből tehát nincs hiány.

 

Nagypapa felszerelte a zenélő forgót a kiságyra. Mindenkinek nagyon tetszett, csak azt nem tudtuk, mit szól hozzá Botond. Azóta már jött a hír, simán elalszik a halk zenére.


Nagy volt a csend a moziról, kicsit félve kérdeztem rá, hogy melyik filmet sikerült kiválasztaniuk, mire kiderült, hogy nem találtak kedvükre való filmet, ráadásul úgy érzik, hogy el is aludnának a moziban, akkor meg minek jegyet venni.


Megértem őket, látszanak már a szülőkön a fáradság apró jelei, így javasoltam, hogy legközelebb látogassanak meg ők minket (szerintem 7-8 hetes gyerekkel bátran lehet már „kirándulni” a nagyszülőkhöz), és ebéd után nekik az lesz a program, hogy bekucorodnak a hálószobába, alszanak egy jót, mi meg majd elszórakoztatjuk az unokánkat.
Nem volt ellenvetésük, bár nevetve fogadták a javaslatot
Azért felkerekedtek, elmentek nézegetni, vásárolni, ráadásul kedvenc áruházukba is eljutottak, mi meg boldogan unokáztunk.


A kérdésre, hogy mi a fontos nagyi, a válaszom, hogy még mindig a lányom!

2017. január 19., csütörtök

Nagyszülők egymásközt – A zebra és a zsiráf

A babaruhák előtt állva szomorúan konstatálom, hogy ami nekem tetszik az nincs Botond méretében, miközben nagypapa közelít 2 kis ruhácskával.
Ezeket vesszük meg közli, majd ezzel a lendülettel bele is teszi a kosárba. Ezeket? -képedek el.


Igen, válaszolja zebrának és zsiráfnak fogjuk öltöztetni.

Bóklászok a polcok között, próbálok valami alternatívát mutatni neki, de nem találok semmit, ami nekem igazán tetszene.
Amit ő választott azt meg nehezen tudom elfogadni.


Kis sapka is van hozzá, örvendezik.

Látom rajta kizárt dolog, hogy le tudjam beszélni, így kezdem trenírozni magam, hogy el tudjam fogadni. Lelki szemeim előtt már látom a szülők döbbenetét, hogy az amúgy jó ízléssel megáldott nagyszülők ezt a két ruhácskát bírták kiválasztani az unokájuknak. Hangot is adok kételyeimnek, de a nagypapa szerint ez a tökéletes választás és a szülők is örülni fognak.
Legnagyobb döbbenetemre a szülők valóban örülnek, szerintük nagyon aranyos ruhácskák és alig várják, hogy fotók is készüljenek.

  


Botondot majd pár év múlva megkérdezzük, mit szól ezekhez a szettekhez :)



2017. január 4., szerda

Nagyszülők egymás közt - Derült égből nagyik…

A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet, abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty érkezésére.
Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.
Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött, ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt, érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.
Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.



Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.
Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!

Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat, kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis családdal.
Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.



2016. december 9., péntek

Nagyszülő leszel!

Még májusban hangzott el a mondat: nagymama leszel!

Egymásra néztünk a leendő nagypapával és mosolyogva tártuk kezünket ölelésre, miközben fejünkben csak úgy száguldoznak a gondolatok…
Remek, csak ne kiabáljuk el, mert még bármi történhet.
A nagypapa teljesen elhatárolódott, ő majd akkor kezd örülni, ha túl leszünk a kritikus 3 hónapon és ezt be is tartotta.
Én nem bírtam magammal, azonnal „nyakamba vettem” az internetet és elkezdtem olvasni. Döbbenetes számomra, hogy a „semmiből” egyszer csak egy kis ember cseperedik. Nagyon koncentráltam, hogy lány legyen, bár már tök mindegy, ez már eldőlt, de mégis, hátha… Lelkem mélyén éreztem fiú lesz, de ezt csak a nagypapának mondtam. Aki ismer tudja, hogy megérzem a dolgokat, így elkeserítő volt szegénynek hallania, hogy lányos apukaként hiába akar lányos nagypapa lenni, ez szerintem nem fog összejönni.

Mi lesz vajon a neve?

Nagypapa ámulva nézte és hallgatta mikkel foglalkozom. Többször rávilágított, ez egyáltalán nem az én (mi) dolgom, de nem bírt eltántorítani, én csak agyaltam. Ismerve a lányunkat, bármit el tudtam képzelni, bár lelkem mélyén valami különleges, ritka névről álmodoztam. Miután mindegyik felmerülő névvel volt valami probléma, elneveztem Ludmillának, amitől mindenki kiszédült, de jó játék volt naponta kampányolni a Ludmilla név mellett. Néha már magam is elhittem, hogy lassan megtetszik ez a név mindenkinek és komolyan elgondolkodnak, hogy tényleg így hívják majd a kislányt. „Munkanév” így aposztrofáltam. Én tudtam, hogy FIÚ lesz így könnyedén vicceltem ezzel.
Fiúnéven amúgy senki sem gondolkodott, mindenki lányt akart.
Szegények, elhitték, hogy lány lesz.
„Ludmilla” első perctől kezdve megkeserítette anyukája életét. Ami probléma felmerülhet az első 3 hónapban, az felmerült. 

Ez volt talán az első pillanat, hogy nagymamaként színre lépjek.

Mi a dolgom? Támogatni az anyukát, az én lányomat, hogy túlélhető ez az időszak, sokkal jobb és könnyebb lesz majd, bár nem hallgathattam el, hogy akkor majd más problémákkal kell megküzdenie.
Sokra nem ment a támogatásommal.

Június végéig tartott a Ludmillás játék a genetikai ultrahangon kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egy kis pasi érkezik majd, valamikor december végén, január elején.


Fiúnevekkel nem foglalkoztam. A szülők némi hezitálás után a Botond nevet választották.
Meglepődtem, tényleg valami „karakteresebb” nevet vártam.
Itt volt az idő foglalkozni a nagyszülőséggel. Néhány ismerős család már évek óta éli a nagyszülők ilyen-olyan életét, így konzultálhattam velük a tapasztalataikról. Aztán ott vannak azok, akiknek ugyan még nincs unokájuk, de határozott elképzeléseik vannak arról, milyenek is lesznek majd nagyszülőként.

Szerintem minden lelendő szülő és nagyszülő is elhatározza mi és hogyan lesz, aztán az élet szépen átírja a nagy elhatározásokat.
Nagymamaként sem hiszem, hogy ki tudok bújni a bőrömből, végtelen türelmem van, de óriási elvárásaim. Na itt már a nagypapa is bekapcsolódott (némileg) az unoka várásba, bár még mindig tartott némi távolságot, mert úgy gondolta (gondolja), hogy majd, ha megszületik, akkor veti bele magát a nagypapaságba.
Az elmúlt hónapokban bármerre jártunk minket is elkapott a „vegyünk valamit az unokának” őrület. 1-1 ruhácska (bár akkor még azt sem tudtuk mekkorának születik), 1 kiscipő és hasznos ajándék is megvásárlásra került.
Persze, hogy mi is belefutottunk máris a nézetkülönbségekbe. Nem szólunk bele semmibe, de vannak dolgok, amiket valahogy „át kell nyomni” a szülőkön. Ilyen pl. a mobil légzésfigyelő.
Aztán vannak dolgok, amiket nekem kell „átnyomni” a nagypapán. Szent meggyőződésem volt, hogy vennünk kell plüss valamit. Egészen addig állt ellent a nagypapa, amíg „szembe nem jött” egy nagyon édes plüssállat. Lecövekelt, aztán már csak azt kellett eldönteni, melyiket is vegyük meg…